A város a XIX. század végén komoly ipari és kulturális fejlődésnek indult. Eme fejlődésnek a meghatározó alakja Kada Ede(1852-1913) polgármester és elődje Lestár Péter (1819-1896) voltak. Lestár ismerte fel Kecskemét térségszervező szerepét, így helyiérdekű vasútvonalak építésével tette vonzóbbá a települést. Az ő regnálása alatt épült meg a színház (Ferdinand Feller és Hermann Helmer tervei alapján 1896-ban adták át) illetve a városháza (Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján 1897-ben épült meg) is. Kada az elődje munkáját folytatva további vasútvonalakat építettet, ekkor nyitotta meg a kapuit a konzervgyár is. Földvásárlásokkal gazdagította a város területét. Polgármesterként mindig kiemelten fontosnak tartotta a kultúrát, hivatali ideje alatt épült múzeum, könyvtár és ekkor kezdte el működését a művésztelep is. Kecskeméten megtalálhatóak a korszak legtehetségesebb építészeinek munkái, mint például: Márkus Géza által tervezett Cifrapalota (1902-1903), Komor Marcell-Jakab Dezső Iparos otthona (1906-1907).

Iványi a művésztelepen

Kada Budapesten újságíróként tevékenykedett egy időben, ennek révén került ismeretségbe, barátságba néhány piktorral, a művészek kávéházi asztaltársaságaiban is megfordult, leginkább a Japánban. Lechner és a többi fiatal építész kecskeméti jelenlétének köszönhetően minden bizonnyal még több művészt ismert meg. Tehát tisztában volt azzal a feszültséggel, ami Nagybányán a régi müncheni iskolához ragaszkodóak, és az új szeleket megérző és azokra fogékony neoimpresszionisták között kialakult. 1909 nyarán két művész; Iványi Grünwald Béla és Falus Elek ültek le tárgyalni a polgármesterrel a művésztelep létrejöttéről. Írásos programmal és művészeti tervvel léptek a nyilvánosság elé, amelyet azelőtt egyetlen művésztelep sem tett meg. A programban többek között szerepelt, hogy a művésztelep tagja lehet férfi és nő egyaránt, sem tanév sem tandíj nincs. Az iskola internacionális. A vezetője Iványi Grünwald Béla, az itt alkotó művészeket egy közös művészeti idea és művészi vágy tartaná össze. Idősebb mesterek és tehetséges fiatalok egyaránt tagjai lehetnek a telepnek. További három művészeti szakot kívántak létre hozni: textil-, grafika- és kerámia. A művésztelep egyik célja Nagybánya lekörözése. Évente rendeznének kiállítást, ahol a művésztelep alkotóinak munkáit mutatnák be (A tervek szerint először a városban, később Budapesten, aztán külföldön). 1910 októberében tették le az épület alapkövét. A következő év az építkezés nehézségeiről és a művészgárda összehozásáról szólt. De sikereket is könyveltek el a művésztelep alkotói. A fővárosi tárlatokon Hermann Lipót erotikus karikatúrái nagy sikert arattak a művészvilág berkein belül. 1911 tavaszán néhány művész már a városba költözött, átmenetileg szállodákban laktak. Hasznosnak bizonyult a művészek jelenléte a város számára, hiszen sok akkor emelkedő épület díszítő munkáit végezték el. Iványi Grünwald vezetésével a művészek kijárták a korszak egyik legjelentősebb műgyűjtőjénél, Nemes Marcellnél, hogy egy 80 festményből álló kollekciót adományozzon a városnak. Ezzel megalapozták a helyi múzeum kortárs gyűjteményét. Az adományozott művek színvonalát jól szemlélteti, hogy Gulácsy, Csók, Rippl, Vaszary, Czóbel, Márffy, Thorma képei is szerepeltek közöttük. Az 1911. júliusi nagy földrengés súlyos károkat okozott a művésztelep épületeiben, így csak 1912 májusában adták át a telepet és csak ekkor kezdhették meg a művészek a beköltözködést. A művésztelepen nyaranként vendégül látták a Képzőművészeti Főiskola növendékeit és tanárjelöltjeit. Ott létüket és ellátásukat az önkormányzat és a telep közösen finanszírozta, rajtuk kívül fiatal szabadon dolgozó művészek és idősebb mesterek alkották a kolóniát. Az ezt követő két évben rengeteg nehézséggel kell megküzdenie a művésztelepnek. A helyi sajtóorgánumok támadták, a fővárosiak viszont elismerően cikkeztek róla. A Magyar Alföld egyik korabeli cikkében hiányolja az új művészetet és az eredeti piktúrát, – megállapítása szerint:”a konzervativizmus szelleme hatja át és a maradiság a jövő programja”. A 1911 és 1912 es évben Kecskeméten dolgozó Bálint Rezső egy interjúban így vélekedik; „ A kecskeméti és vele az egész magyar képzőművészetnek az a törekvése, hogy nemzeti legyen, nem egyéb utópiánál vagy olyan művészet-politikai jelszónál, mellyel az államtól mindig hathatós támogatást lehet kérni” 1909-1913 közötti időszakban nem csoportként műkődnek az ott alkotók, még szellemi társulásról sem lehet beszélni, csupán egyének összességéről. Törekvéseikben van valami közös, viszont nem lehet egységes iskoláról beszélni. A mesterek között is ellentét feszült. Olgyay Ferenc a naturalista festészet rendíthetetlen híve maradt, míg ezzel szemben Iványit a fauvizmus befolyásolta. A színek intenzitása, a képalakzat egésze fontosabb volt számára, mint az egyes formák precizitása. Matisse, Cézanne képei ejtették őt és a többi neóst (Perlrott Csaba Vilmos, Bornemisza Géza, Kmetty János) ámulatba. A telepen dolgozó remek szobrászok (Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Pátzay Pál) munkái semmilyen lokális motívumot, jellegzetességet nem tartalmaztak. A művésztelepen készült rajzok nem különböznek a többi festőiskolában készültektől. Modell utáni rajzok, tanulmányok és formaelemzések. Hermann Lipót rajzait, skicceit említhetjük kivételként, amelyek kecskeméti életképeket, városképeket, a telepen dolgozó barátait vagy az ahhoz közeli tájat ábrázolják.

Perlrott Csaba Vilmos: Kecskemét 1913-II

1913-ra elmérgesedik a helyzet Olgyay és Iványi között. Olgyay azzal vádolja, hogy a telep alkotói ki vannak téve szeszélyeinek, sőt Iványi alárendeli a többi művészt a saját céljainak. A várost sem kíméli, úgy gondolja, hogy semmiféle előnyt nem nyújt az ott alkotóknak. A helyi sajtó védelmébe veszi Iványit. A zsurnaliszták azt írják, hogy Olgyay minden megalapozott politikai vagy művészeti kifogásolnivaló nélkül vádaskodik, csupán a személyekkel van gondja. A művésztelep alkotóinak ez év októberében nyílik az első közös, jelentős kiállításuk. A lapok áradoztak a tárlatról és a művészekről. Nem győzték dicsérni Iványi remek tanári vénáját, Perlrott-Csaba kecskeméti tájai is nagy sikert arattak, de a többiekről is csupa pozitívum hangzik el. Kmetty, Bornemisza Géza, Faragó Géza, Dobrovics Péter, hogy csak a teljesség igénye nélkül említsek néhány nevet. Magánemberek és a város egyaránt sok művet megvásároltak. A telepen működő szőnyegszövő műhely 1909 őszén nyílt meg és a 12. életévüket betöltő lányok jelentkezhettek tanulónak, a tandíj fizetése kötelező volt. Az iskola vezetője egy évig  Medvecky Ilona volt, aki alig néhány hónap után már komoly eredményeket ért el. A szövőiskola, akár a gödöllői a ruskini és morrisi elvekre épít. Később az iskola irányítását Falus Elek vette át, aki, művészi terveket készített. Párnákat, szőnyegeket és egyéb munkákat készítettek. A műveket áthatja a szecesszió hatása, a vásárlók köre művészekből, művészettörténészekből és egyéb értelmiségiekből tevődött össze. Lengyel Géza a Nyugatban így dicséri; „ A kecskeméti szőnyegek… nem vérszegények, nem sápadtan finomkodóak, hanem erőteljesek, gazdagok és jól egyensúlyozott ellentétekkel telik.” Kritikus hangok is megszólalnak: miszerint magas fizetése ellenére nem látja el elegendő mintával a művésztelepet. Egyéb munkái miatt nem tudott koncentrálni a szőnyegszövő iskolára, gyakran hónapokon keresztül tartózkodott távol a várostól. Nem tudta biztosítani a munka folyamatosságát, a felvevőpiacot sem sikerült olyan mértékben bővíteni, mint az várták. Így három év működés után, dacára a remek minőségű munkának megszűnt a szak.

A kecskeméti művésztelep az 1900-as években

1914-től a nyári főiskolai kurzusok is megszűntek. A háború éveiben kevesebb művész tartózkodott a művésztelepen, volt olyan időszak is, amikor üresen és kihasználatlanul álltak a műtermek. Kassák Lajos több ízben is meglátogatta a várost és az ott dolgozó művészeket. Több írásában foglalkozik a művészteleppel és az ott alkotókkal. Közepes tehetségűeknek titulálja őket és megállapítja, hogy nem foglalkoztatják őket a társadalmi problémák. Kivételként említi Perlrott-Csabát, Galimbertit és Gráber Margitot. A háború befejezésével néhány lelkes újságíró próbált újra életet lehelni a művésztelepbe. Jó hírét költötték és próbálták megalapozni a jövőjét. A Kecskeméti Újság állandó kiállítással egybekötött képvásárlást is szervezett, ezzel egy időben az Ernst Múzeum nyitott tárlatot a kecskeméti művészek munkájából. A legtöbb napilaptól a kiállítás pozitív kritikát kap. Jó néhány bemutatott művet vásárolnak meg. Mindezek mellett néhány keményebb hangvételű írás is megjelenik a sajtóban. A legelmarasztalóbb gondolatokat Kahána Mózes fogalmazta meg „ Tónusművészet, levegőfestészet, sekély impresszionizmus (..) Itt a lárpurlár szűk és gerinctelen kényelmi burkába bújnak az élet”mesterei”.. 1919-ben a román csapatok elfoglalják Kecskemétet és ez egyúttal az egész korszak lezárását is jelenti. A művésztelep második szakasza az 1920-1944 közötti időszakot öleli fel. Révész Imre szervezte újjá a művésztelepet és 1920-tól 12 éven át nyugdíjazásáig vezette. Az intézmény képzőművészeti Főiskola hivatalos művésztelepe lett. Révész Munkácsy tanítvány volt, már hosszú évek óta az Alföldön dolgozott, főleg Szentesen. Művésztelepet is létre akart hozni a városban, de az első világháború keresztülhúzta a számításait. Rajongott az Alföldért, inspirálta őt. Ő volt a par excellence akadémikus festő mintaképe. Konzervatív szemlélete eleve kizárta a modernség és az avantgárd jelenlétét a telepen. A naturalizmus és a plein-air festészet iránti elkötelezettsége évtizedekkel korábbi korszakot hívott életre. Képeinek témája leginkább az alföldi tájra és a népi pillanatképek megörökítésére korlátozódott. Az iskolában napirend és fegyelem uralkodott. Nehezen tolerálta a sajátjától eltérő művészeti gondolkodást, ennek több művész is kárát látta, például: Varga Nándor Lajos, Zsögödi Nagy Imre. Révész-időszakban több mint 50 művész fordult meg a Műkertben (Prohászka József, Takáts Jenő, Farkas Lőrinc, Szabó Vladimir satöbbi) és sokkal inkább beszélhetünk egységes iskoláról, művészeti felfogásról, mint az azt megelőző tíz évben bármikor.

Uitz Béla

A művésztelep 1934 után már a haláltusáját vívja. A város elszegényedése miatt nem tudja orvosolni, a telepen dolgozók anyagi nehézségeit. Néhányan még időről-időre próbálnak tenni valamit, hogy újra felélesszék, de ezek hamvába holt kísérleteknek bizonyulnak. A végső döfést, az jelenti, hogy a németek 1944. október.14.-én elfoglalják a várost. Az alkotóházat a háború alatt bombatalálat éri. A telep harminchat éves történelme mindenképpen ambivalens érzést kelt az emberben. Nagyon is igaz, hogy balszerencsés történések, események determinálták az intézmény sorsát. A 20. századi magyar festészet jelentős művészei hiába tartoztak a kolóniához, nem volt egy olyan szervező egyéniség, aki összefogta volna őket. Iványi-Grümwald remek tanár volt, de nem tudta egyesíteni a művészeket egy közös cél érdekében. Lehet, hogy nem is lehetett volna. A földrengés a legrosszabbkor jött, megtörte a kezdetei lendületet és hátráltatta a Műkert megépülését. Kada halála sem kedvezett a telepnek, hiszen igen jelentős támogatótól estek el. Utódai koránt sem tekintették a művészet ügyét annyira fontosnak, mint ő. Révész Imre idejében valóban egységesnek mondható művészeti felfogás volt jelen, de ez a felfogás mintegy negyven-ötven évvel maradt el az éppen aktuális kortárs áramlatoktól. Az első és második világháború globálisan az egész világ művészetére rányomta a bélyegét. Nem lehet csodálkozni, hogy Kecskeméten is érezhető volt a hatása, sőt a második világháború jelentette történelmének záró fejezetét. Források: Sümeg György: A Kecskeméti Művésztelep És Alkotóház, Új Művészeti Kiadó Heltai Nándor: Kecskemét, Útikönyv- Kecskeméti Lapok Kft. 1998 Ifj. Gyergyádesz László – Iványosi-Szabó András – Iványosi-Szabó Tibor-Lovas Dániel: Kecskemét Képes Városkalauz, 2008

Sz.: Don Tamás